művész / kultfilmek

Grace, a gyönyörű szökevény Dogville Isten háta mögötti városában végre
menedékre lel a nyomában járó gengszterek elől. A városka önjelölt szóvivőjének,
Tomnak közbenjárására a kis közösség megszavazza, hogy befogadja a nőt.
Grace cserébe elvállalja, hogy mos, főz, takarít rájuk. Dogville
lakói azonban hamarosan kimutatják a foguk fehérjét. Egyre többet követelnek szegény
Grace-től, akinek rá kell jönnie, ebben a városban a jóság csak relatív
fogalom.
A történet 1930-ban játszódik egy Sziklás-hegységbeli amerikai kisvárosban.
Lars von Trier ebben a filmjében is az emberi jóság kérdését boncolgatja,
de egy teljesen új, más kifejezésmódot használva, mint a Hullámtörés,
Az idióták és a Táncos a sötétben című filmjeiben.

Az összes jelenetet stúdióban forgatták nagyon kevés díszlettel, ami maximális
szabadságot nyújt a színészeknek. A rendező tökéletesen dolgozik a fényekkel,
hangokkal, a vágással és a zenével, hogy megfelelően drámai hangulatot teremtsen.

A francia új hullám (Nouvelle Vague) jelentős képviselője, Robert Bresson filmje Ambicourt plébánosáról szól. A pap egy kisebbségi érzéssel küzdő fiatalember, tele jósággal és megértéssel, aki maga is jó szóra, szeretetre vágyik. Beteg. Nem tudja, milyen súlyos az állapota, de ha tudná, sem kímélné magát. Bresson Delluc-díjas, katartikus hatású alkotása a vallásokat Istenhez közelíti, a nem hívőket pedig ráébreszti a szeretet fontosságára.

Harry és Mónika Stockholm szegényebb negyedében lakó fiatalok. A fiú egy porcelán raktárban, a lány egy zöldséges boltban dolgozik. Nem látnak maguk előtt jövőt különösen akkor, amikor Mónika elveszíti munkahelyét. Elhatározzák, hogy a város körülvevő lakatlan szigetek egyikére mennek keresve a szabadságot és a felszabadulást. Eleinte úgy élnek, mint a paradicsomban. Sajnos hamarosan hiányozni kezd a pénz. Ehhez jön egy őket üldöző huligánnal való drámai összeütközés. Vissza kell térniük. Mikor kiderül, hogy Mónika terhes, összeházasodnak és beköltöznek egy szegényes szobába. Harrynak munkát kell, hogy találjon. Tanulni is akar. A helyzettől kétségbeesett leány megcsalja őt, elhagyja Harryt és pici lányukat. A kritika egyöntetűen kiemelte Gunnar Fischer hallatlanul szép képeit, ahol a szigetet beborító napfény sugarai állnak ellentétben a lehangoló munkástelep házainak sivár csúnyaságával. A fiú nyugalommal teli természete is élesen szemben álla lány agresszióval teli, szinte állatian ösztönös viselkedésével.

Célestine (Jeanne Moreau) egy vidéki kúrián kap szobalányi állást. Alkalmazói, a Monteil-família egytől-egyig fura figurákból áll: a feleség egyszerre frigid és bigott, a férj nem csupán állatokra szeret vadászni, de cselédekre is, a nagyapa cipő-fetisiszta, a gondnok pedig egy fasiszta szexőrült. Ebben a környezetben Célestine egyetlen barátja egy kilenc éves kislány, akit azonban egy nap brutálisan meggyilkolnak. A szobalány lázas nyomozásba kezd, melynek során még attól sem riad vissza, hogy áruba bocsássa testét…

Luis Buñuel (A nap szépe, A vágy titokzatos tárgya) Octave Mirbeau azonos című botrányregényéből forgatott meglehetősen szabados hangvételű filmet, melyben a francia kultúra és erkölcs hanyatlásáról mesél kendőzetlenül, egy izgalmas krimibe ágyazva. A címszereplőt az ünnepelt Jeanne Moreau (A per, Jules és Jim) alakítja rendkívüli átéléssel, mellette Michel Piccoli (A burzsoázia diszkrét bája) és Georges Géret (Két nap az élet) is kiválóan teljesít.

Öt taxisofőr öt különböző nagyváros utcáin az éjszakai műszakot húzza. Feltűnnek az éjszakai élet velejárói, elengedhetetlen alakjai és legfontosabb kelléke: a sötétség.

De nem Jarmusch-filmet látnánk, ha ebbe a miliőbe az elképzelt stressz helyett nem épp annak ellenkezőjét: jó adag humort és érzelmet kapnánk...

Michelangelo Antonioni (a forgatókönyvet vele együtt jegyző Tonino Guerra, Andrej Tarkovszkij alkotótársa segítségével) egy váratlanul szétfoszló, talán mindörökre menthetetlen házasságot mutat be olyan nagyszerű színészek segítségével, mint Marcello Mastroianni, Jeanne Moreau és Monica Vitti. Az éjszaka az 1961-es Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte az Arany Medve-díjat.

A Milánóban élő Giovanni sikeres író, azonban képtelen a végtelenségig leplezni érzelmi sivárságát felesége előtt. Lídia egyetlen nap lefolyása alatt szembesül azzal, hogy férje nem az, akinek addig hitte. Ekkor hosszú, magányos sétára indul. Útja során meglátogatja egy barátukat, felidézi a közös emlékeket, hogy a leszálló éjszaka már egy fényűző, ám hamisan csillogó estélyen találjon rá. A fojtogatóan csendes hajnalban aztán elérkezik annak az ideje, hogy férjét szembesítse tetteivel, de különösképpen önmagával.

A kissé magának való tinédzser, Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori) azt hazudja otthon, hogy síelni megy az osztálytársaival, helyette azonban leköltözik a pincébe. A fiú a külvilágtól végre elzárva csak maga lehet – lustálkodhat, pihenhet, leselkedhet, vagy éppen zenét hallgathat és olvashat. Arra a legkevésbé sem számít, hogy tervét megzavarják: váratlanul betoppan 23 éves féltestvére, Olivia (Tea Falco). A lányt szinte nem is ismeri, és első ránézésre aligha lehetnének különbözőbbek: ő a problémás pasikat és a drogokat habzsolja, melyek lassan felemésztik. Lorenzóhoz hasonlóan Olivia is menekül a világ elől, és sokkal esendőbb, mint amilyennek tűnik. A fiúnak egy csapásra fel kell nőnie, hogy megmentse nővérét függőségeitől, illetve leginkább önmagától.

Az Eros ritka filmtörténeti pillanat: három közepes hosszúságú filmből álló, az erotika és a szerelem témájával foglakozó antológia, a világ három páratlan rendezője, Wong Kar Wai, Steven Soderbergh és Michelangelo Antonioni rendezésében. Mindegyikük a maga egyéni módján közelíti meg az örök misztériumot: Wong egy gazdag textúrájú és fájóan érzelmes, ugyanakkor sikamlós történetet mond el, Soderbergh filmje fanyar humorú, perverz komédia, Antonioni pedig filozofikus meditációval áll elő a férfi és nő közötti szakadékról.

Nagyon sok forrásból kb. a XV. században foglalták írásba Az Ezeregyéjszaka
meséit, de akkor sem az írás dominált, hiszen a történeteket a mohamedán
böjthónap, a Ramadán éjjelein mesélték, hogy a koplalást feledtessék.

A mesemondók dramatizálva adták elő mondandójukat. A film is megpróbálta felidézni
ezt az elevenséget...

A négy Oscar-díjjal, César és Golden Globes díjjal kitüntetett, önéletrajzi ihletésű mű Bergman utolsó mozifilmje, melyben önmagáról, családjáról, gyermekkoráról vall.

1907. A tízéves Alexander és a húga, Fanny idejekorán elveszítik édesapjukat, aki egy jómódú, szabadelvű és szabad életvitelű színészdinasztia tagja volt. Édesanyjuk, Emilie úgy dönt, hogy a gyászév letelte után feleségül megy a helyi lutheránus püspökhöz. A gyermekek kénytelenek beköltözni mostoha apjuk rideg, szabályokkal teli otthonába, melynek hangulata szöges ellentétben áll az eddig megszokott szeretettel és örömökkel teli világgal. A gyermekek számára az egyetlen menedéket a család régi barátja, Isak Jacobi jelenti, aki látszólag mágikus hatalom birtokában van. Alexander élénk fantáziájában összekeveredik álom és valóság: megmérkőzik az érzéketlen, zsarnoki természetű püspökkel...

A női lábak teremtik meg a világ harmóniáját és egységét – vallja Bertrand. Hősünk egész életében mással sem törődött, mint hogy minél közelebb kerüljön a női nemhez, hogy minél több nőt ismerhessen meg, és hogy minél több időt tölthessen nők társaságában. A nők és a női lábak iránti rajongása néha őrült cselekedetekre sarkallja. Például képes összetörni saját kocsiját, csak hogy kideríthesse egy formás lábú nő lakcímét, akit az utcán látott egyszer. Bertrand nem nevezhető nőcsábásznak vagy szoknyavadásznak: szenvedélyes érdeklődését nem pusztán a szexuális vágy táplálja, hanem annál mélyebb csodálat a női nem iránt. Bertrandnak végül különös szenvedélye miatt kell meghalnia. Temetésén pedig csak nők vesznek részt.

Otthonra lehet-e lelni egy idegen kultúrában?

Elegendő-e az ország nyelvét beszélni ahhoz, hogy befogadják a kívülről érkezőt?

Willie -eredeti neve Molnár Béla- 10 éve költözött Budapestről New Yorkba. Mindent megtesz annak érdekében, hogy amerikainak tekintsék és eltitkolja származását.

Mégsem találta meg számítását az újvilágban, koszos kis lakásban él és szerencsejátékkal keresi a pénzt.
Egy évvel a találkozás után Willie elindul barátjával az azóta nagynénjénél élő Évához, hogy együtt fedezzék fel Floridát, a paradicsomot…

A rövid epizódszerű jelenetekből álló sokszoros fesztivál győztes alkotás Jim Jarmusch második nagyjátékfilmje.

Egy számítógépes vállalkozás tulajdonosa megválna cégétől, csakhogy 10 évvel korábban kitalált egy képzeletbeli főnököt, akire az évek folyamán ráfoghatta népszerűtlen intézkedéseit.

Ravn kénytelen felbérelni egy színészt a szerződés aláírásához, az irányítás azonban kicsúszik a kezéből, amikor a munkatársak véletlenül összetalálkoznak minden bajuk okozójával.

Lars von Trier, korunk egyik legnagyobb hatású rendezőjének új filmjéből kiderül, hogy a nevettetést is mesterfokon űzi.

Az Oscar-díjra jelölt Elveszett jelentés után Bill Murray karrierje legnagyobb alakítását nyújtja Jim Jarmusch Cannes-i nagydíjas mesterművében, amelyben egy magányos, középkorú férfi felkerekedik, hogy végiglátogassa egykori barátnőit.
A megrögzött agglegényt, Dont (Bill Murray) épp lapátra tette legutóbbi szeretője Sherry (Julie Delpy), így Don ismét magára marad és magánya arra kényszeríti, hogy végiggondolja múltját. Elmélkedését azonban egy váratlan üzenet szakítja meg, egy rejtélyes rózsaszín levél. Feladója egy névtelenségbe burkolódzó ex-szerető, aki tudatja, hogy Donnak van egy 19 éves fia, aki valószínűleg hamarosan felkeresi őt.

Winston (Jeffrey Wright), Don legjobb barátja, a szomszédban lakó családapa, aki szabadidejében magánnyomozó arra buzdítja a férfit, hogy derítsen fényt a titokra. Don sokat rágódva az utazás gondolatán, végül mégis rászánja magát egy országjáró körútra, hogy felvegye a fonalat elhagyott szeretői nyomán (Frances Conroy, Jessica Lange, Sharon Stone, Tilda Swinton). Váratlan látogatásai a rég nem látott, különleges nőknél azonban nemcsak számára tartogat meglepetéseket. Véletlenszerű találkozásai során zűrös múltjával találja magát szemben, de jelen sorsa is különös fordulatot vesz…

Egy ismétlődő rablótámadásoknak kitett falu gazdátlan szamurájokat – roninokat – fogad fel, hogy azok, mint a harc művészei, megvédjék a termésüket. A rendkívül mozgalmas csatajelenetekben megjelenített harc ellenére sem egyszerű kosztümös kalandfilmet látunk, hiszen Kurosawa itt is az embereket, az emberi kapcsolatokat helyezte a középpontba: a parasztoknak mindenekelőtt magukat, vagyis számító önzésüket, gyanakvásukat kell legyőzniük. Ez a nagy kritikai és közönségsikert aratott, filozofikus mélységű szamurájfilm szolgált egy hasonlóképpen közkedvelt amerikai western, A hét mesterlövész alapjául.

Ez az eredeti 206 perces japán változat! A magyar szinkron nem ehhez a változathoz készült, a plusz jeleneteknél a film magyar feliratra vált át!

Serking, a költő alkoholos üvegek, nők és csavargók között tölti az életét. Egyetlen kapaszkodója kis írógépe, amelyhez időről időre odaül, hogy verset írjon. A költészet, ahogy Ferreri látja, veszélyesen közel áll az őrülethez és a halálhoz. Serking hiába talál rá a különös és gyönyörű Cassre, nem mentheti meg a sorsától, ahogy ő maga sem találhat megváltást másban, csak a verseiben.

Bernardo Bertolucci (Az utolsó tangó Párizsban, Az utolsó császár) rendező alkotását az Elfújta a széllel említik egy napon. A világsztárokkal leforgatott monumentális filmeposzt Ennio Morricone nagyszerű zenéje kíséri.
A film kerettörténete 1945-ben játszódik, s a fasiszták bukásával kezdődő leszámolások kapcsán visszapillantásokban tárul elénk a századelőn egyszerre, de különböző sorban született és együtt felnőtt parasztfiúnak, Olmónak és Alfredónak, az uraság unokájának bonyolultan egymásba fonódó életpályája. 1918-ban, a háborúból hazatérvén, majd jövendőbelijeikkel együtt újra szentesítik barátságukat, Alfredo azonban cserben hagyja az ártatlanul gyerekgyilkossággal gyanúsított Olmót. Barátságuk megromlik, akárcsak Alfredo házassága, aki hagyja szabadon garázdálkodni a szadista fasiszta intézőt, Attilát; ez utóbbival csak Olmo mer szembeszállni, de miután fellázítja ellene a parasztokat, menekülni kényszerül.

Bernardo Bertolucci (Az utolsó tangó Párizsban, Az utolsó császár) rendező alkotását az Elfújta a széllel említik egy napon. A világsztárokkal leforgatott monumentális filmeposzt Ennio Morricone nagyszerű zenéje kíséri.
A film kerettörténete 1945-ben játszódik, s a fasiszták bukásával kezdődő leszámolások kapcsán visszapillantásokban tárul elénk a századelőn egyszerre, de különböző sorban született és együtt felnőtt parasztfiúnak, Olmónak és Alfredónak, az uraság unokájának bonyolultan egymásba fonódó életpályája. 1918-ban, a háborúból hazatérvén, majd jövendőbelijeikkel együtt újra szentesítik barátságukat, Alfredo azonban cserben hagyja az ártatlanul gyerekgyilkossággal gyanúsított Olmót. Barátságuk megromlik, akárcsak Alfredo házassága, aki hagyja szabadon garázdálkodni a szadista fasiszta intézőt, Attilát; ez utóbbival csak Olmo mer szembeszállni, de miután fellázítja ellene a parasztokat, menekülni kényszerül.

Michel akár boldog is lehetne, hiszen körülrajongják a nők és jól menő utazási irodája van. Ő azonban csak akkor tud igazán örülni, amikor egy női arcot ábrázoló kulcstartó hullik a lába elé „égi ajándékként”, mely füttyszóra azt feleli: „I love you”.

Az aprócska tárgy különös fontosságot nyer az életében: úgy érzi, más társra nincs is szüksége, kényezteti, féltékeny rá. Ráadásul kiderül, hogy más férfiaknak is van hasonló kulcstartójuk, és ők is hasonlóan éreznek iránta. Michelnek azonban peche van: megharagszik kulcstartójára, amiért az más férfinak is felelt, dühében a falnak hajt motorjával. A baleset következtében kitörik a foga és soha többé nem tud fütyülni...

Az Idióták a Dogma-mozgalom második filmje, a Dogma-manifesztum mind a 10 pontjának betartásával készült, alapelve a természetesség és az életszerűség. A végeredmény egy igazi unikum: ahogy a szereplők is, a rendező is teljesen szembemegy a konvenciókkal. A Cannes-i Filmfesztivál egyik legnagyobb botrányfilmje lett.

Az "idióták" fiatal emberek csoportja, akikben egy a közös: a konformizmus teljes elvetése, a különcködés. A főhadiszállásuk egy villa, ahol azzal töltik szabadidejüket, hogy felkutassák az "idiotizmus" rejtett, méltatlanul alábecsült értékeit. Tehetségüket folyamatosan tesztelik. Habzsolják az életet, tetteik révén a társadalommal dacolnak. Semmi sem fogható ahhoz a sikerhez, amikor valamelyikük túlszárnyalja önmagát. Karen véletlenül találkozik a csoport három tagjával és akaratlanul is részese lesz a játéknak...