művész / kultfilmek

Glauco, a Michel Piccoli által alakított negyvenes ipari formatervező fellázad kiüresedett, konform életmódja ellen és kilép belőle. Hogy hol kezdődik mindez? Egy napon késő este tér haza, felesége már alszik, s főzni támad kedve. A hozzávalók keresése közben kezébe akad egy híres amerikai gengszter, Dillinger haláláról szóló régi újságcikk, s abba csavarva egy revolver. Ez a kezdet, a vég kezdete.

Ferreri 1969-es klasszikusával kapcsolódik legerőteljesebben a modern filmes stílusirányzathoz. Az európai értelmiség kiüresedettségét célkeresztjébe állító mű cinikus és átható humora még az egyre tragikusabb eseményeket is nevetségessé teszi.

Grace, a gyönyörű szökevény Dogville Isten háta mögötti városában végre
menedékre lel a nyomában járó gengszterek elől. A városka önjelölt szóvivőjének,
Tomnak közbenjárására a kis közösség megszavazza, hogy befogadja a nőt.
Grace cserébe elvállalja, hogy mos, főz, takarít rájuk. Dogville
lakói azonban hamarosan kimutatják a foguk fehérjét. Egyre többet követelnek szegény
Grace-től, akinek rá kell jönnie, ebben a városban a jóság csak relatív
fogalom.
A történet 1930-ban játszódik egy Sziklás-hegységbeli amerikai kisvárosban.
Lars von Trier ebben a filmjében is az emberi jóság kérdését boncolgatja,
de egy teljesen új, más kifejezésmódot használva, mint a Hullámtörés,
Az idióták és a Táncos a sötétben című filmjeiben.

Az összes jelenetet stúdióban forgatták nagyon kevés díszlettel, ami maximális
szabadságot nyújt a színészeknek. A rendező tökéletesen dolgozik a fényekkel,
hangokkal, a vágással és a zenével, hogy megfelelően drámai hangulatot teremtsen.

A Cannes-i Aranypálmával és az Oscar-díjjal kitüntetett Édes élet éles
támadások célpontjává vált. A pápa nyilvánosan elítélte a filmet éppúgy, mint
a polgári sajtó. Mindez az erőteljes társadalomkritikának köszönhető, amely
áthatja a film minden kockáját.

A feldúlt hangú kritikák ellenére - vagy éppen azért - a film óriási sikert
aratott. Epizódokból építkezik, az egyes részeket a főhős, Marcello alakja
köti össze. Címe fogalommá vált: a szépség, a szerelem, az elzüllés, a bomlás
folyamatának szimbólumává.

A francia új hullám (Nouvelle Vague) jelentős képviselője, Robert Bresson filmje Ambicourt plébánosáról szól. A pap egy kisebbségi érzéssel küzdő fiatalember, tele jósággal és megértéssel, aki maga is jó szóra, szeretetre vágyik. Beteg. Nem tudja, milyen súlyos az állapota, de ha tudná, sem kímélné magát. Bresson Delluc-díjas, katartikus hatású alkotása a vallásokat Istenhez közelíti, a nem hívőket pedig ráébreszti a szeretet fontosságára.

Harry és Mónika Stockholm szegényebb negyedében lakó fiatalok. A fiú egy porcelán raktárban, a lány egy zöldséges boltban dolgozik. Nem látnak maguk előtt jövőt különösen akkor, amikor Mónika elveszíti munkahelyét. Elhatározzák, hogy a város körülvevő lakatlan szigetek egyikére mennek keresve a szabadságot és a felszabadulást. Eleinte úgy élnek, mint a paradicsomban. Sajnos hamarosan hiányozni kezd a pénz. Ehhez jön egy őket üldöző huligánnal való drámai összeütközés. Vissza kell térniük. Mikor kiderül, hogy Mónika terhes, összeházasodnak és beköltöznek egy szegényes szobába. Harrynak munkát kell, hogy találjon. Tanulni is akar. A helyzettől kétségbeesett leány megcsalja őt, elhagyja Harryt és pici lányukat. A kritika egyöntetűen kiemelte Gunnar Fischer hallatlanul szép képeit, ahol a szigetet beborító napfény sugarai állnak ellentétben a lehangoló munkástelep házainak sivár csúnyaságával. A fiú nyugalommal teli természete is élesen szemben álla lány agresszióval teli, szinte állatian ösztönös viselkedésével.

Célestine (Jeanne Moreau) egy vidéki kúrián kap szobalányi állást. Alkalmazói, a Monteil-família egytől-egyig fura figurákból áll: a feleség egyszerre frigid és bigott, a férj nem csupán állatokra szeret vadászni, de cselédekre is, a nagyapa cipő-fetisiszta, a gondnok pedig egy fasiszta szexőrült. Ebben a környezetben Célestine egyetlen barátja egy kilenc éves kislány, akit azonban egy nap brutálisan meggyilkolnak. A szobalány lázas nyomozásba kezd, melynek során még attól sem riad vissza, hogy áruba bocsássa testét…

Luis Buñuel (A nap szépe, A vágy titokzatos tárgya) Octave Mirbeau azonos című botrányregényéből forgatott meglehetősen szabados hangvételű filmet, melyben a francia kultúra és erkölcs hanyatlásáról mesél kendőzetlenül, egy izgalmas krimibe ágyazva. A címszereplőt az ünnepelt Jeanne Moreau (A per, Jules és Jim) alakítja rendkívüli átéléssel, mellette Michel Piccoli (A burzsoázia diszkrét bája) és Georges Géret (Két nap az élet) is kiválóan teljesít.

A kissé magának való tinédzser, Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori) azt hazudja otthon, hogy síelni megy az osztálytársaival, helyette azonban leköltözik a pincébe. A fiú a külvilágtól végre elzárva csak maga lehet – lustálkodhat, pihenhet, leselkedhet, vagy éppen zenét hallgathat és olvashat. Arra a legkevésbé sem számít, hogy tervét megzavarják: váratlanul betoppan 23 éves féltestvére, Olivia (Tea Falco). A lányt szinte nem is ismeri, és első ránézésre aligha lehetnének különbözőbbek: ő a problémás pasikat és a drogokat habzsolja, melyek lassan felemésztik. Lorenzóhoz hasonlóan Olivia is menekül a világ elől, és sokkal esendőbb, mint amilyennek tűnik. A fiúnak egy csapásra fel kell nőnie, hogy megmentse nővérét függőségeitől, illetve leginkább önmagától.

A négy Oscar-díjjal, César és Golden Globes díjjal kitüntetett, önéletrajzi ihletésű mű Bergman utolsó mozifilmje, melyben önmagáról, családjáról, gyermekkoráról vall.

1907. A tízéves Alexander és a húga, Fanny idejekorán elveszítik édesapjukat, aki egy jómódú, szabadelvű és szabad életvitelű színészdinasztia tagja volt. Édesanyjuk, Emilie úgy dönt, hogy a gyászév letelte után feleségül megy a helyi lutheránus püspökhöz. A gyermekek kénytelenek beköltözni mostoha apjuk rideg, szabályokkal teli otthonába, melynek hangulata szöges ellentétben áll az eddig megszokott szeretettel és örömökkel teli világgal. A gyermekek számára az egyetlen menedéket a család régi barátja, Isak Jacobi jelenti, aki látszólag mágikus hatalom birtokában van. Alexander élénk fantáziájában összekeveredik álom és valóság: megmérkőzik az érzéketlen, zsarnoki természetű püspökkel...

A női lábak teremtik meg a világ harmóniáját és egységét – vallja Bertrand. Hősünk egész életében mással sem törődött, mint hogy minél közelebb kerüljön a női nemhez, hogy minél több nőt ismerhessen meg, és hogy minél több időt tölthessen nők társaságában. A nők és a női lábak iránti rajongása néha őrült cselekedetekre sarkallja. Például képes összetörni saját kocsiját, csak hogy kideríthesse egy formás lábú nő lakcímét, akit az utcán látott egyszer. Bertrand nem nevezhető nőcsábásznak vagy szoknyavadásznak: szenvedélyes érdeklődését nem pusztán a szexuális vágy táplálja, hanem annál mélyebb csodálat a női nem iránt. Bertrandnak végül különös szenvedélye miatt kell meghalnia. Temetésén pedig csak nők vesznek részt.

Az olasz mester, Federico Fellini filmjében, Giulietta Masina és Marcello Mastroianni alakítja Amelia Bonettit és Pippo Botticellat, a korosodó táncos párost, akik egykor Ginger Rogers-t és Fred Astaire-t utánozva váltak híressé.

Egy tévé-show újra felkéri őket, hogy mutassák be egykori műsorszámukat, miközben megkísérlik elhitetni magukkal és a közönséggel, hogy nem fogott rajtuk a visszavonulásuk óta eltelt harminc esztendő.

Adam (Tom Hiddleston) egy visszavonultan élő vámpír, aki zenészként tengeti életét detroiti lakásában. Egy nap újra találkozik élete szerelmével, a szintén vámpír Eve-vel (Tilda Swinton), aki hátrahagyja addigi életét a marokkói Tangerben, hogy ismét Adammel legyen. A szerelmespárt váratlanul meglátogatja Eve felelőtlen és bajkeverő húga (Mia Wasikowska), aki nemcsak, hogy irritálja Adam-et, de veszélybe sodorja az egyetlen embert, akivel a zenész jó kapcsolatot ápol.

Az Oscar-díjra jelölt Elveszett jelentés után Bill Murray karrierje legnagyobb alakítását nyújtja Jim Jarmusch Cannes-i nagydíjas mesterművében, amelyben egy magányos, középkorú férfi felkerekedik, hogy végiglátogassa egykori barátnőit.
A megrögzött agglegényt, Dont (Bill Murray) épp lapátra tette legutóbbi szeretője Sherry (Julie Delpy), így Don ismét magára marad és magánya arra kényszeríti, hogy végiggondolja múltját. Elmélkedését azonban egy váratlan üzenet szakítja meg, egy rejtélyes rózsaszín levél. Feladója egy névtelenségbe burkolódzó ex-szerető, aki tudatja, hogy Donnak van egy 19 éves fia, aki valószínűleg hamarosan felkeresi őt.

Winston (Jeffrey Wright), Don legjobb barátja, a szomszédban lakó családapa, aki szabadidejében magánnyomozó arra buzdítja a férfit, hogy derítsen fényt a titokra. Don sokat rágódva az utazás gondolatán, végül mégis rászánja magát egy országjáró körútra, hogy felvegye a fonalat elhagyott szeretői nyomán (Frances Conroy, Jessica Lange, Sharon Stone, Tilda Swinton). Váratlan látogatásai a rég nem látott, különleges nőknél azonban nemcsak számára tartogat meglepetéseket. Véletlenszerű találkozásai során zűrös múltjával találja magát szemben, de jelen sorsa is különös fordulatot vesz…

Egy ismétlődő rablótámadásoknak kitett falu gazdátlan szamurájokat – roninokat – fogad fel, hogy azok, mint a harc művészei, megvédjék a termésüket. A rendkívül mozgalmas csatajelenetekben megjelenített harc ellenére sem egyszerű kosztümös kalandfilmet látunk, hiszen Kurosawa itt is az embereket, az emberi kapcsolatokat helyezte a középpontba: a parasztoknak mindenekelőtt magukat, vagyis számító önzésüket, gyanakvásukat kell legyőzniük. Ez a nagy kritikai és közönségsikert aratott, filozofikus mélységű szamurájfilm szolgált egy hasonlóképpen közkedvelt amerikai western, A hét mesterlövész alapjául.

Ez az eredeti 206 perces japán változat! A magyar szinkron nem ehhez a változathoz készült, a plusz jeleneteknél a film magyar feliratra vált át!

Serking, a költő alkoholos üvegek, nők és csavargók között tölti az életét. Egyetlen kapaszkodója kis írógépe, amelyhez időről időre odaül, hogy verset írjon. A költészet, ahogy Ferreri látja, veszélyesen közel áll az őrülethez és a halálhoz. Serking hiába talál rá a különös és gyönyörű Cassre, nem mentheti meg a sorsától, ahogy ő maga sem találhat megváltást másban, csak a verseiben.

Bernardo Bertolucci (Az utolsó tangó Párizsban, Az utolsó császár) rendező alkotását az Elfújta a széllel említik egy napon. A világsztárokkal leforgatott monumentális filmeposzt Ennio Morricone nagyszerű zenéje kíséri.
A film kerettörténete 1945-ben játszódik, s a fasiszták bukásával kezdődő leszámolások kapcsán visszapillantásokban tárul elénk a századelőn egyszerre, de különböző sorban született és együtt felnőtt parasztfiúnak, Olmónak és Alfredónak, az uraság unokájának bonyolultan egymásba fonódó életpályája. 1918-ban, a háborúból hazatérvén, majd jövendőbelijeikkel együtt újra szentesítik barátságukat, Alfredo azonban cserben hagyja az ártatlanul gyerekgyilkossággal gyanúsított Olmót. Barátságuk megromlik, akárcsak Alfredo házassága, aki hagyja szabadon garázdálkodni a szadista fasiszta intézőt, Attilát; ez utóbbival csak Olmo mer szembeszállni, de miután fellázítja ellene a parasztokat, menekülni kényszerül.

A Jelenetek egy házasságból triója alkotta ezt az új - 2000-ben készült
- erőteljes filmtanulmányt a hűtlenségről és a párkapcsolatok bonyolult viszonyairól.

Bergman legutolsó, tavaly magyarul is megjelent regényének nagyszerű
filmváltozata. Egy forgatókönyvíró - akit nem véletlenül Bergmannak hívnak
- fejében újra lejátszódik a múlt. Egy "rendes" feleség hirtelen "megbolondul",
mindent kockára tesz egy viszony kedvéért.

A három főszereplő a hűség és a vágy között őrlődik.

Az önéletrajzi ihletésű művet az teszi igazán feledhetetlenné, hogy a filmben
visszaköszön Bergman és Ullmann viharos, szenvedélyes, magán-
és alkotói kapcsolata. A rendezés mély érzelmeket hoz elő a színészekből és
bebizonyítja, hogy a látszólag örökké tartó boldogság törékeny.

Michel akár boldog is lehetne, hiszen körülrajongják a nők és jól menő utazási irodája van. Ő azonban csak akkor tud igazán örülni, amikor egy női arcot ábrázoló kulcstartó hullik a lába elé „égi ajándékként”, mely füttyszóra azt feleli: „I love you”.

Az aprócska tárgy különös fontosságot nyer az életében: úgy érzi, más társra nincs is szüksége, kényezteti, féltékeny rá. Ráadásul kiderül, hogy más férfiaknak is van hasonló kulcstartójuk, és ők is hasonlóan éreznek iránta. Michelnek azonban peche van: megharagszik kulcstartójára, amiért az más férfinak is felelt, dühében a falnak hajt motorjával. A baleset következtében kitörik a foga és soha többé nem tud fütyülni...

Peter Egermann brutálisan meggyilkol egy prostituáltat, majd közösül a hullával. A film nem időrendi sorrendben próbálja kideríteni, mi lehetett a gazdag, jóképű Peter indítéka. Megjelenik előttünk az aggódó pszichiáter, a csodaszép feleség, a melegszívű anya, valamint a jó barát, és már nem is annyira érthetetlen ez a tabuszámba menő bűntett...

A film röntgenlenyomat a konvencionális és kispolgári házasság kudarcáról. Két remek színész, Liv Ullmann és Erland Josephson - akik egyúttal Ingmar Bergman állandó színészei és barátai - játsszák el a kétpólusú világ, a nő és férfi konfliktusokkal teli életét. Ingmar Bergman három hónapig írta könyvét, de egy fél élet tapasztalatai sűrűsödnek benne. "Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre" - írja róluk Bergman.

A XVI. század végtelen szamurájháborúi valamelyik csatájában halálos sebet kap az egyik legnagyobb hadvezér. Arra még van ereje, hogy kiadja utolsó parancsát: keressék meg hasonmását. Sem saját hadserege sem az ellenség nem tudhat a rettegett hadúr haláláról.
A hasonmást megtalálják, és egy szegény tolvaj egyszer csak egy hatalmas hadsereg és egy pompás udvartartás fejévé válik. Hamarosan ráérez a hatalom ízére: valóban olyan katonává válik, mint akit megszemélyesít. Félelmetes, rettenthetetlen, véreskezű. Aztán a sors kereke ismét fordul egyet…