művész / kultfilmek

A fiatal munkásasszony szoba-konyhás, peremkerületi lakásban, katonaidejét töltő férjének szüleinél él kislányával. A családban mindennaposak a gyilkos viták, s ezen a leszerelő férj hazatérése sem változtat. Sőt: az apósnak sikerül féltékenységet szítania fiában a feleséggel szemben.

A neves zongoraművész beleszeret Mariba, a hidrogénszőke bombázóba, aki egy süketnéma állatgondozó felesége. A két férfi imádja a nőt, a nő szereti mind a két férfit. Mindannyian tudják, hogy ez az állapot nem tartható sokáig.

A történet 1945 után, de még a fordulat éve előtt játszódik. A NÉKOSZ kollégisták egy csoportja egy papi gimnáziumba megy, hogy - érvekkel, s dalaik, táncaik sodró erejével -meggyőzze a papok által megfélemlített diákokat. A kollégisták között sincs egység, - két szélsőséges nézeteket valló lány-Teri (Kovács Kati) és Jutka (Drahota Andrea) -ragadja magához a hatalmat. Jancsó Miklós egy kollégiumfoglalás eseménytörténetébe sűríti a forradalom természetrajzát, és annak öncélú, hatalmi erőszakba torkolló veszélyeire figyelmeztet.

A film a mese és a valóság speciális keveréke lent, a föld alatt. Történet
egy furcsa fiatalemberről, Bulcsúról, az ellenőr társakról, akik egytől-egyig
szeretnivaló figurák, egy rivális ellenőr brigádról, a sínezésről… … és talán
a szerelemről, az újrakezdésről. Az utasok és a jegyellenőrök jól ismert drámai,
de legtöbbször komikus viszonyáról…

A metróvezetőség embereiről, akiknek mindennél fontosabb az utasok metróba
vetett hite, és ezért mindent meg is tesznek... Egy időről-időre feltűnő figuráról
a Gyalogkakukkról, aki magát az Utazók Felszabadítása Társaság tagjának
tartja, és ezért állandóan lefújja az ellenőröket, hogy azok heves izgalmak
közepette üldözni kezdjék őt a folyosókon, peronokon, mozgólépcsőn és persze
eredménytelenül. Bár egyszer…

És itt van Béla, a bukott mozdonyvezető, aki ugyanolyan otthon van ebben
a kitaszított világban, mint Bulcsú. És Szofi, a lánya, akibe
beleszeret Bulcsú azonnal, még ha a nagy Ő mackó jelmezbe is bújt. De
köztük van egy Árnyék, egy gyilkológép. Senki sem tudja ki ő. Talán csak
Bulcsú.

És ekkor lesz a westernfilmekből jól ismert, a legvégső, a mindent eldöntő
csata, Jó és Rossz között.

Vígjáték, thriller és dráma keveréke, az utóbbi évek legkülönlegesebb és egyik
legsikeresebb magyar filmje, igényes közönségfilm, mely megnevettet, szórakoztat
és elgondolkodtat. A filmet Antal Nimród rendezte, aki eddig főleg reklámfilmek
és videóklipek rendezőjeként vált ismertté, bár Biztosítás címmel kisjáték
filmet is forgatott. A Kontroll az első nagyjátékfilmje.

A film végig a mélyben, egy meghatározatlan városban, a metróban játszódik.
Az alkotók különös nehézségekkel kerültek szembe a forgatás során: a legnagyobb
kihívás az volt, hogyan lehet 35 nap alatt elkészíteni egy játékfilmet, úgy
hogy naponta csak négy és fél órát lehet forgatni. A Kontrollt ugyanis
a budapesti metró állomásain, alagútjaiban forgatták, de kizárólag éjszaka,
üzemszünetben.

Kerékpáros idegen járja az elhagyatott vidéket. Magányos házat keres – családi örökségét. A környék lakói gyanakodva figyelik egymást és minden idegent, aki erre téved. Kivetik maguk közül azt, aki eltér íratlan törvényeiktől. Így tesznek azzal a tizenöt éves lánnya is, akit aznap brutális kegyetlenséggel megöl valaki.

„Ez a film a megalkuvást nem ismerő, kockázatvállaló kortárs európai művészfilm legjobb formáját mutatja… A felkavaró alkotás, amely, mint Janisch mondja »a bűn pszichológiájáról« szól, olyan különböző szemléletű munkákból idéz fel érzéseket és képeket, amilyen Bram Stoker Drakulája, Maya Deren klasszikus kísérleti filmjei vagy Stanley Kubrick Ragyogása.”

(Eddie Cockrell, Variety)

Jancsó Miklós 1999-ben ezzel a filmmel két újabb halhatatlan figurát teremtett. Kapa (Mucsi Zoltán) és Pepe (Scherer Péter) azóta nemcsak öt további Jancsó-moziban hozták ezeket a karaktereket, hanem az utóbbi idők szinte összes magyar filmjében felbukkantak, és még ha más néven is, de mindig Kapát és Pepét juttatva a néző eszébe.

Jancsó nagyszerűsége azonban nem pusztán ebben rejlik, hanem abban is, ahogy ezekben a filmekben állandó alkotótársaival (Hernádi Gyulával és Grunwalsky Ferenccel) képes nevetni saját magán és azon a furcsa világon, amelyben mindennapjainkat éljük.

Ezzel az alkotással kezdődően a Kapa és Pepe-filmek végre DVD-n is hozzáférhetővé válnak, helyet követelve maguknak a gyűjteményben a korábbi Jancsó-klasszikusok mellett.

A paraszt származású sebész, Jámbor Ambrus úgy érzi, a helyén van a társadalomban. Az idők neki kedveztek, a „fényes szellők” diplomával, értelmiségi léttel ajándékozták meg. Aztán egy szép napon kénytelen szembenézni önmagával. Ádámfy professzor, a „lecserélendő régi értelmiségi” egy hihetetlenül nehéz szívműtéttel bebizonyítja, mennyire érti a szakmáját, milyen erős és mennyire emberi. Újjáéleszti, visszahozza az életbe a beteget, akiről már mindenki más lemondott volna.

Ambrus ekkor szembesül céltalan, modernkedő művészkörnyezetével, kiúttalan szerelmével. Szülőfalujába hazatérve apja erős hitéből, emberségéből, felelősségérzetéből próbál erőt meríteni.

1930 eleje. Horvátországban szervezkednek a nacionalisták. Merényleteket követnek el szerb politikusok ellen, hazájuk szabadságáért küzdenek. Egy ilyen politikai gyilkosság után "nemzeti hősüket", Marko Lazart Magyarországra szöktetik...

1869-ben Ráday Gedeon gróf kormánybiztos lesz, akit azzal a különleges feladattal bíznak meg, hogy javítson az ország közbiztonsági állapotán. Tevékenysége főként arra irányul, hogy azokat a szegénylegényeket és betyárokat kutassa fel és tegye ártalmatlanná, akik a szabadságharcban Rózsa Sándor vezetésével részt vettek. Ráday nem válogat az eszközökben. Az alföldi „Sáncba”: a várbörtönbe gyűjtik be a szegénylegényeket, akiket kegyetlen lélektani módszerekkel igyekeznek társaik elárulására bírni.

A jancsói koreografált látványszínház csúcsa volt a Gyurkó László-dráma nyomán forgatott, 12 snittből álló film. A görög dráma idő
tlen térbe helyezett, modernizált változata a történelem zajlásának, szabadság és zsarnokság örökérvényű, szimbolikus megfogalmazása. A film extrái a Jancsó formavilágának változásait elevenítik fel.

„Mit akar Szindbád?... Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni; – tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos keresztjeiben; és az önalakítás sürgető igyekezete teremti meg tapasztalatainak tárházát, és paradox módon állít csapdát egyúttal az igyekvőnek. Élni siet és túlhajtja az érzést. Állandó hely-, és helyzetváltoztatása tudniillik a lélek helykeresése, a megállapodás utáni vágy, sajátos módon ezt a különbékét még a test sem képes megélni. Nem hagy maga után semmi mást, csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit…” (Huszárik Zoltán: Noteszlapok)

Kovács tanár úr 60. születésnapján, a vidéki nyaralóban összegyűlnek negyvenes éveiket taposó egykori tanítványai. Utolsóként Kamondi professzor érkezik. Az ő egyenlőségpárti elveivel vitába száll az elitista Bardócz. A társaság pártokra szakad. Mutatványosok érkeznek, ijesztő és különös dolgok történnek. Ahogy közeledik az este, úgy válik egyre inkább misztériumjáték-jellegűvé az összejövetel. Ráadásul a mindenütt jelen lévő tévémonitorok egy másik dimenzióból láttatják az eseményeket...

A három rövidfilm, három világhírű festő (Renoir, Bruegel, Rousseau) képein keresztül ragadja magával a nézőt.

„A Tejút a mise-en-scene diadala. A magyar kultrendező, Fliegauf Benedek (Rengeteg, Dealer) filmje – Locarno Napjaink Filmművészete elnevezésű experimentális szekciójának győztese – kilenc gyönyörűen megkomponált, statikus beállításban felvett tájkép, melyekben emberek és tárgyak mozognak, képhatáron belül és a képen túl.”

„Szép, titokzatos, tréfás és lenyűgözően friss pillantás a földi életre.”

„…sosem derül ki egészen pontosan, valójában kik is lehetnek az idegenek: a nézők, vagy azok, akiket néznek.”

Egy katolikus kolostor mikrovilágra, nem sokkal a második világháború befejezése után. Ezt a zárt, belső világot ugyanúgy fellazította és izgatottá tette a háború utáni élet zűrzavara, mint a falakon kívüli életet. A hierarchia, ha létezik is, már veszített az erejéből. Hitek és kételyek, szenvedélyek és letargia között élnek a konzervatív, öreg, a megszállottan dogmatikus, a fiatalabb reformer, az “erkölcsi züllés” útjára lépett papok. Vagyis: fásultság, zaklatott örömkeresés és az új helyzetben kialakult útkeresés lelkes vagy éppen szkeptikus alakjai.
Adott egy fiatal, aszketikus, megszállott és lényegében Simone Weil filozófiáját hirdető pap, teologikus és spirituális egy másik, aki a szociális fordulatban lehetőséget lát az egyház megújulására. A film további szereplői egy dogmatikus pap, aki mereven ragaszkodik a korábbi normákhoz, és botrányosnak érzi mindazt, ami a házba történik. Inkvizítori elszántsággal bírálja egyes papok részegeskedéseit az apát passzivitását, leginkább persze egyik társuk nőügyeit és számára tűrhetetlen kicsapongásait. Maga az apát valóban megfáradt öregember, akit már csak az élet elmúlása foglalkoztat. Egyetlen válasza: a beletörődés.
Egyetlen figura sem képvisel itt, legalábbis a film látása szerint sem erényt, sem bűnt. Emberileg persze mindannyiuk magatartása érthető. Szerethetőek, vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk: árvák. Szenvedélyek, illúziók, kétségek szövik át ezt a világot, amelyet majd könyörtelenül lép át egy másik társadalmi dimenzió “igazsága”.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Budapestben, ami semmiképpen sem az, amit a dizájnos útikönyvek, vagy esetleg a hazai filmek látképei festenek a városról. Az itteni életet súlyos ellentmondások színezik. Még komplikáltabb a helyzet, amikor nem emlékszel, hogy szüleid egyhavi fizetését miként verted el egy átmulatott éjszaka során egy lisszaboni repjegyre. Itt tart most Áron 29. évében. Átlagos srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását. Áron csak akkor jön rá arra, hogy a káoszban és a kiszámíthatatlanságban mégis tart valahová, amikor elmegy innen. Oda jut, ahová mindenki más: a rendbe, fegyelembe, a szívfájdalom elmúlásába, a 2 centivel a föld fölött járásba. De egy budapesti ezt nem bírja, kell a súly a lelkének, mert ez tartja a földön. Áron végül megtanulja ezt, Lisszabonból hazatérve még utoljára tesz egy próbát arra, hogy létezést produkáljon ebbe a világba, a saját életébe, a maga tempójába, a belátással kiegészülő lázadozásba.