13. emelet, A (1DVD) (feliratos) (fotó csak reklám)

A Mátrix fergeteges sikere óta hajlamosak vagyunk minden
virtuális valósággal foglalkozó filmet a Wachowski testvérek sziporkázó akció-fergetegéhez
hasonlítani. Tudjuk, hogy ha már a virtuális valóság bejött a képbe, akkor vagy
a jövőben játszódik a cselekmény, vagy a gépen belüli világ lesz nyomasztó,
futurisztikus, tele ismeretlen, különös gépekkel, lényekkel, eseményekkel. Emmerich
legújabb filmjében azonban a feje tetejére állnak a dolgok. A történet a jelenben
játszódik, és egy tudóscsoportról szól, akik egy irodaépület tizenharmadik emeletén
a végletekig tökéletesítik a számítógépek modellező, szimuláló képességét. Több
évnyi kemény, megfeszített munkával betáplálnak a szuperkomputer memóriájába
mindent, amit az 1937-es év Los Angeleséről csak tudni lehet. Munkájuk „gyümölcse“
egy élő, eleven, mozgalmas, lélegző és folyton változó város, tele érdekes személyiségekkel,
eseményekkel, indulatokkal és érzelmekkel - amelyeket a számítógép irányít.

A kísérlet csúcspontja az a nap, amikor végre a tudósok is
„beléphetnek“ ebbe a virtuális, múltbéli Los Angelesbe. Természetesen csupa
ismerős veszi őket körül - arcok, amelyeket ismernek, és amelyekről a múltbéli
szimulált embereket is mintázták. Csupán az öltözékük és a személyiségük más,
mint a „valódi“ világban.

A fantasztikus kísérlet azonban nem folytatódhat tovább,
ugyanis gyilkosság történik: az egyik kutató zavarodottan ébred otthonában,
és megdöbbenve veszi észre a lakásban társa holttestét. Természetesen ő lesz
az egyes számú gyanúsított és még ő maga sem biztos az ártatlanságában. Nem
emlékszik semmire, és fogalma sincs, miért nem tudja felidézni a szörnyű események
előtti időszakot. Azt gyanítja, hogy mind a gyilkosságnak, mind pedig az emlékezetkihagyásnak
köze lehet a virtuális világhoz, a rejtély nyitja pedig ott lesz valahol a szimulált
világban. Bár most már abban sem biztos, hogy melyik a valódi és melyik a virtuális
valóság - ha egyáltalán létezik a valóság...

Roland Emmerich, aki mindeddig nagyszabású, trükk-központú
szuperprodukciókhoz adta a nevét, ezúttal látszólag nem terhelte le túlzottan
a speciális effektusokért felelős állandó kollégáit, hiszen nem kellett toronyház
nagyságú szörnyeket mozgatni, nem volt szükség idegen űrhajók, futurisztikus
épületek megjelenítésére, mert a történet - annak ellenére, hogy alapvetően
sci-fi - a jelenben és a múltban játszódik. Emmerich azonban nem lenne az, aki,
ha nem talált volna ezúttal is alkalmat arra, hogy bevesse a trükkarzenált.
- Az 1937-es Los Angelest a történet szerint a számítógép modellezi, kelti életre
- mondja a producer. - A klasszikus környezetben játszódó filmekre általában
az jellemző, hogy kevés a szabadtéri jelenet, és legfeljebb szűk utcarészleteket
mutat a kamera. Ennek az az oka, hogy manapság már nehéz olyan városrészeket
találni, amelyek minimális átalakítással hiteles múltbéli képet mutatnának,
de ha mégis találnánk ilyent, biztos, hogy egy távolabbi felvételbe belógnának
a toronyházak, parabola-antennák, repülőgépek. Ezúttal azonban ragaszkodtam
ahhoz, hogy a forgatókönyvben megálmodott 1937-es Los Angeles minden részletében
megjelenjen a vásznon, és a kamera szabadon pásztázhasson a háztetők felett
is, mintha csak egy tökéletesen szimulált világban lennénk. Természetesen ezúttal
is a számítógéphez és nagyszerű trükkmestereinkhez fordultunk segítségért. Hála
a szakértelmüknek és tehetségüknek, sikerült a valódi Los Angelesben felvett
jeleneteket számítógéppel úgy átalakítani, hogy az illúzió tökéletes legyen,
és mindenki azt higgye: a szimulált világban játszódó jelenetek felvételéhez
visszaküldtem az időbe az operatőrömet.

Emmerich persze ezúttal nem a számtalan rejtett trükk alkalmazásának
lehetőségébe szeretett bele, hanem a történetbe: - Még nem találkoztam soha
olyan sztorival, amelyben ennyire tökéletesen keverednének a különböző műfajok.
Alapvetően egy thrillerről van szó, méghozzá Hitchcock-i, rejtélyekkel és rejtvényekkel
teli thrillerről, de egy titokzatos nő személyében megjelenik a romantika is
a filmben. Mindezek mellett a történelmi sík sem elhanyagolható, hiszen egy
több mint fél évszázaddal ezelőtti világ elevenedik meg a szemünk előtt, no
és ne felejtsük el a sci-fi vonulatot se, amely az egésznek a savát-borsát adja.

A forgatókönyvtől nem csak a producer volt elragadtatva -
a színészek sem győzték hangsúlyozni, mekkora kihívást jelentett nekik a két
idősíkban játszódó történet életre keltése. Mindkét világban, a napjaink Los
Angelesében és az 1937-es virtuális városban megjelenik minden szereplő, de
egyikük sem ugyanazt a karaktert alakítja a két valóságban. - Skizofrén állapot
volt - emlékezik vissza az egyik főszereplő. - Délelőtt agresszív, türelmetlen,
mindenen átgázoló fickót játszom, majd ebéd után más frizurával, más ruhában
egy csendes, szelíd mimózát. Nagyon oda kellett figyelni, hogy a karakterek
jól elkülönüljenek egymástól, mert a szövevényes, bonyolult ügy megoldása ezekben
az apró részletekben rejlik. Ha a néző öszszezavarodik, és nem tudja elkülöníteni
önmagában az egy színész által alakított két figurát, menthetetlenül elveszti
a fonalat. Ha azonban végig együtt gondolkodik a főhőssel, talán időben rájön
a megoldásra, de ha nem, akkor is pokolian fogja élvezni a filmet!

Roland Emmerich ezúttal nem rendezőként, hanem producerként
vett részt a munkában: -Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azonnal tudtam,
hogy ezt a filmet nem rendezni szeretném, hanem megnézni és - részben - külső
szemlélőként végigizgulni. Josef Rusnak jó munkát végzett - ha nem lenne semmi
közöm a filmhez, azt mondanám, ez az év legeredetibb sztorija. A szerénységem
azonban tiltja az ilyen megnyilvánulást. De szerintem a nézők úgyis ezt mondják
majd!